- Anyai nagyszüleim lovasi Lovassy Ferenc, és báró Lipthay Ilona voltak. Nagyanyám Lovrinban született, ahol a Lipthay család nagy birtokát a románok elvették az első világháború után. Anyám unokatestvére, Lipthay Béla ezért arra kényszerült, hogy eladja a kastélyt, ami helyett azután a Nógrád megyei Szécsényben lévő kastélyt vette meg.

Lovassy nagyapám birtoka és kastélya a Bihar megyei Feketebátorban volt, Nagyszalonta közelében, ahol a mamám is született 1898-ban. Ezt a birtokot is elvették a románok. Anyai nagyszüleim nagyon korán meghaltak, én már nem ismertem őket. Mamám kilenc évvel fiatalabb volt egyetlen nővérénél, és szüleinek halálakor még kiskorú volt.

- Az édesanyjának nem lehetett könnyű gyermekkora.

- Gyakran volt a nővérénél Gácson. A nővére korán, 17 évesen hozzáment gróf Forgách Jánoshoz, majd a mamám is férjhez ment báró Podmaniczky Attilához, de ez a házasság nem volt hosszú életű. Néhány év múlva elváltak. Azután Gácson megismerkedett báró Buttler Elemérrel, akivel 1924-ben kötött házasságot.

Mint fiatal házasok, a Csehszlovákiához csatolt Kislibercsén éltek. Papám nagyon szerette azt a birtokot. A majorban hűséges, rendes, dolgos szlovákok laktak.

- Meddig éltek ott?

- Buttler Ervin nagypapám 1927-ben bekövetkezett halála után jöttünk Kelecsénybe, mert a birtoknak azt a részét a papám örökölte. Így én már Kelecsényben nőttem föl, ahol szép nagy kúriánk volt, árkádos terasszal és nagy parkkal.

Nagypapámat - kívánságára - a kelecsényi kert végében temették el. Szerette ezt a domboldalt. A sír közelében álló szép lucfenyőket is ő ültette. A sírköve ma is megvan. Ezt a feliratot vésték rá: „Istennek szolgáltál, Hazádat imádtad, Minket szerettél.” Nagynéném, báró Buttler Izabella és a mamám is ott vannak eltemetve. A kommunista világban nem tudtunk nekik sírkövet emeltetni, és sajnos már a sírhalmaik sem látszanak.

- Miként alakult az özvegyen maradt nagymama élete?

- Papám anyja sztregovai és kiskelecsényi Madách Sarolta, Madách Imre unokahúga volt. Ervin nagypapám korai halála után velünk élt Kelecsényben 1949-ig, papa elhurcolásáig. Mi, gyerekek nagyon szerettük őt. Sokszor bementünk a szobájába, hogy meséljen nekünk a régi dolgokról. Sokat mesélt a nagybátyjáról, „Imsi bácsiról” - az írót ugyanis így nevezték a családban.

A falán nagy, vastag keretes fényképek lógtak a szüleiről és Madách Imréről. A szalonban, az asztalon volt a díszkötéses Az ember tragédiája. Ahhoz nem volt szabad hozzányúlnunk. Azt nagyon féltette, de minden este átjött a szobánkba, és mesélt nekünk, gyakran a könyv tartalmáról is.

- Az édesanyja szerette Kelecsényt?

- Nagyon szerette, különösen a kertet. Értett hozzá. A kert végében volt egy hosszú üvegház, ami három teremből állt. Az elsőben a kényesebb, friss dugványok voltak. Itt a széles polcok derékmagasságban helyezkedtek el. A második terembe kerültek a télen virító ciklámenek, azáleák, primulák, futórózsák, és nagyon sok ananász, ami telente bőségesen termett. A harmadik teremben örökzöldek voltak. Nagyméretű kaktuszok, pálmák, amiket tavasszal a kertben helyeztek el. Mamám szalonja mindig tele volt virággal. Szép csokrokat készített, és ezeket nagy vázákba tette.

A hosszú téli estéken sokat olvasott és kötött. Minden pulóverünket ő készítette. A gyapjúfonalat Angliából hozatta. A majorban dolgozó emberek számára is szívesen kötött.

-Ma már nehéz elképzelni, milyen volt a mindennapi élet egy úri kastélyban.

- Reggel mindig a nevelőnő ébresztett minket. Segített mosakodni, majd csengetett a szobalánynak, aki hozta a bőséges reggelit. Mamám törődött az egészségünkkel. Rendszeresen sétáltunk, télen, nyáron, ha fújt, ha esett.

Télen sokat ródliztunk és síeltünk. A kelecsényi birtok dimbes-dombos oldalai ideális pályák voltak. Papám a patakunk vizét az egyik nagy rétre tereltette, hogy jegünk legyen. Az egész rét jéggé vált, és mi jókat korcsolyáztunk rajta. A jégből azután csákányokkal nagy darabokat hasítottak le, és a kertünk végében lévő jégverembe hordták. Ott a következő télig elállt. A konyhalány minden nap hozott egy vödörrel a benti jégszekrénybe, ami ugyanolyan jól hűtött, mint a mai hűtőgépek, csak a megolvadt jég vizét kellett naponta leengedni. A kastélyban a világítást petróleumlámpák szolgáltatták, mert akkoriban Kelecsényben - miként a faluhelyeken általában - nem volt villany. A lámpákat az inasunk naponta feltöltötte. Ő az első világháború idejéből Magyarországon maradt fehér orosz férfi volt. Agabekov Agaszinak hívták, de a család lerövidítette a nevét Abekra.

- A földbirtokosok sem voltak egyformák. Ki rosszabbul, ki pedig jobban értett a gazdálkodáshoz. Az Ön édesapja jól irányította a birtokát?

- Szerette a birtokát, és törődött vele. Erősen sántított, mert 1914-ben az orosz fronton - ahova önként jelentkezett - egy golyó szétroncsolta a bal csípőjét, de szerencsére ez nem akadályozta a lovaglásban. Minden reggel lóháton körüljárta a birtokot, és rendszeresen ellenőrizte az állatok etetését. Az aratás idejére sok aratót fogadott föl, és mindig alkalmazott egy-két asszonyt, akik az aratóknak nagy üstökben főzték a jó leveseket, pörkölteket, túrós tésztákat. A majorban együtt evett velük. Csépléskor nagy élvezettel néztem a gőzgép munkáját. A munkások jókedvűek voltak, mert ilyenkor bort is kaptak. Két bivalyra, és négy fehér ökörre is emlékszem. Ezek húzták a nehéz gőzgépet a cséplés helyére.

Amikor vége lett az aratásnak, akkor jött az aratóbál. Az aratók nagy szalmakoszorút készítettek, és ezt papírvirágokkal díszítették. Papám hozatott egy cigánybandát. Az aratók a koszorút egy hosszú rúdra akasztották, majd énekelve vonultak a kastély udvarára. Ott az aratógazda egy hosszú, igen kedves verset szavalt el a papámnak. Ő válaszbeszédében megköszönte a szorgalmas munkát, majd az intézőnek megadta a „borkimérési engedélyt”. Erre rázendített a cigányzenekar, és mindenki táncra perdült.

- A falusi emberek szerették az édesapját?

- A papám szigorú, de jószívű ember volt. Szerették az emberek. Sokszor jöttek hozzá a környékbeli falvakból egy kis kocsi fáért, szénáért, kukoricáért, és ő soha nem mondott nemet. Hatvan-hetven fejőstehenünk volt. A napi fejés után harangszó jelezte, hogy jöhetnek az asszonyok a tejért. Házaspárnak egy liter, és minden gyerek után fél liter tej járt. A karácsonyokat is a majorbeli családokkal együtt ünnepeltük. A szalonban egy szépen feldíszített, hatalmas karácsonyfa állt. A férfiak az udvaron gyönyörű „szentföldi” lármát csaptak. Volt, aki furulyázott, mások csengőket, kolompokat ráztak, ostorokat pattogtattak, sípoltak, vagy kürtöt fújtak. Amikor csend lett, mindenki bejött a kastélyba. A gyerekek karácsonyi énekeket énekeltek, papa pedig boldog ünnepeket kívánt. Ezt a szokásos borkimérés követte, majd a mamám mindenkinek ajándékot adott.

- Szülei bizonyára sokat tettek azért, hogy Ön és a testvére megfelelő neveltetést kapjanak.

- Fontosnak tartották a nyelvtudást. Hat éves korunkig német nevelőnők voltak nálunk. Azután el kellett kezdeni a magyar elemit, ezért magyar tanítónőt fogadtak fel mellénk. Furcsa volt a német után magyarul tanulni. A négy elemi, majd a két polgári alatt magántanulók voltunk. Délelőtt és délután többnyire a park végében álló filagóriában kellett tanulnunk. Az év végi vizsgák a házunk szalonjában folytak. Ilyenkor eljött Magyarnándor plébánosa és a falusi tanító, akik kérdéseket tettek fel nekünk a szüleink és a tanítónő jelenlétében. Leginkább a tanítónőnk izgult, hisz a tudásunkért ő volt felelős. A polgári vizsgákra már Balassagyarmaton került sor. Azután 1938-ban Magdolna nővéremmel a budapesti Notre-Dame de Sion intézetbe kerültünk. Ez a francia intézet a Sas-hegyen volt. Itt franciául kellett beszélni, és csak a gimnáziumi tanítás folyt magyar nyelven. Eleinte nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Minden hiányzott. A kedves állataim, az üvegház, a park. A szigorú intézeti fegyelmet nehezen viseltem. Kétszer ki akartak tenni, mert mindig feleseltem. Csak a mindenszenteki, a karácsonyi, a húsvéti és a pünkösdi ünnepekre mehettünk haza. A benti lét borzasztóan hosszúnak tűnt. Vasárnaponként viszont nagy sétákat tettünk. Budát ekkor ismertem meg. Az 1938-39-es év számomra az intézetbe vonulás, a Felvidék egy részének a visszatérése, és papám képviselővé választása miatt volt emlékezetes.

- A képviselő választás hogyan zajlott?

- Magyarországon 1939 tavaszán voltak az országgyűlési képviselői választások. Az akkori miniszterelnök, gróf Teleki Pál fölkérte a papámat, hogy a Magyar Élet Pártja színeiben induljon a választásokon. Kérését azzal indokolta, hogy nem lenne jó, ha azon a helyen egy nyilas jelölt futna be. Papát az egész megye ismerte és tisztelte. El is indult, és óriási fölénnyel győzött. Ezután sokan jöttek hozzá vasárnaponként a kéréseikkel, és ő, ha nehezen is, de teljesítette ezeket. Hálából ajándékokat, kacsát, libát és efféléket hoztak neki, de ő soha semmit nem fogadott el. 1938-ban a Felvidék egy részének a visszatérése egyébként óriási örömöt váltott ki mindenkiben. Papám és a féltestvérem, Podmaniczky Frigyes lóháton vonultak be Kassára. Mindenütt nagy lelkesedéssel, virágokkal fogadták a bevonulókat. A nővéremmel mindezt a Sionban éltük át.

- Miként élték meg a háborús éveket?

- 1941-42-ben a német-orosz háború már éreztette a hatását. Sok mindent nehéz volt beszerezni, és egyre kevesebb volt a szén. A Sionból is hazaengedtek minket a szénszünet miatt. Sok magyar katona harcolt az orosz fronton. Frici féltestvérem is a Donhoz került - szegény mamám sokat izgult miatta. Papámat bosszantotta a magyar politika, és szidta Bárdossy miniszterelnököt, amiért hadat üzent az oroszoknak és az amerikaiaknak. Az volt a véleménye, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút. Többnyire vonattal járt Pestre a Parlamentbe. Az utasok féltek, és elhúzódtak tőle, mert nyíltan szidta a németeket és a „hazaáruló” nyilasokat. Legközelebbi szomszédunkkal, Barcza Györggyel és a feleségével, báró Jeszenszky Alexával nagyon régi barátságban voltunk. Gyuszi bácsi, mint követ, akkor Angliában teljesített szolgálatot. Alexa néni és a papám gyakran beszélgettek a kelecsényi teraszon, és bírálták a németbarát politikát. Amikor a zsidókat kezdték a balassagyarmati gettóba vinni, akkor felkereste papát Lővi Adolf, a mi kitűnő, becsületes zsidó orvosunk, akit az egész járásban szerettek az emberek. Kérte a papát, tegyen valamit annak érdekében, hogy ne kerüljön a családjával együtt a gettóba. Papa pedig minisztertől miniszterig járt, hogy az orvosnak felmentést szerezzen.

- Sikeresen próbálkozott?

- Igen. Lővi doktor és a családja megkapta a felmentést, így nem kellett bevonulniuk a gettóba. Ezt viszont a Parlamentben megtudták a nyilas képviselők, és kiabáltak a papámra. Azt kérdezték, hogy hány milliót kapott a zsidóktól? Később, 1944 márciusában nővéremmel az intézetben voltunk, amikor a háború zaja bennünket is elért. Német stukák vijjogtak Budapest fölött, nagy lövöldözés és ágyúk dörrenése hallatszott. Az apácák értesítettek a diákokat és a szülőket, hogy mindenki hagyja el az intézetet és menjen haza. Az épület hamar kiürült, csak mi maradtunk ott estig. Végül szüleink kérésére egy jó barátunk felesége, gróf Vay Lászlóné jött értünk autóval, és levitt az Andrássy úti palotájába. Azután visszamentünk Kelecsénybe, ahol továbbra is folyt a nyugodt falusi élet. Az emberek szántottak, vetettek, én pedig reggelente örömmel hallgattam a kanász kürtjének szép dallamát.

- Meddig tartott ez az állapot?

- A háború vége felé a németek már nem tudták élelmezni a hadifoglyokat, ezért kiadták őket a magángazdaságokba. Papám megsajnálta a kiéhezett foglyokat, és vállalt tizenkét francia katonát. Persze lakást és kosztot is kellett biztosítani nekik. Fölfogadtunk egy asszonyt, aki főzött és mosott rájuk. Az intézőnk az első napokban kiküldte őket a szőlőbe, ahol mindig akadt munka. Nemsokára azonban kijelentették, hogy ők hadifoglyok, ezért nem fognak dolgozni. Egyetlen kivétel akadt, aki rendes, szorgalmas ember volt. A nevét megjegyeztem, Albert Chabertnek hívták. Ő vállalta a kerti munkát, és a kertészetben mindvégig szépen dolgozott. A többi franciára féltékenyek voltak a gazdasági cselédeink, amiért nem dolgoznak, miközben el vannak tartva. Egyikük azután feleségül vette a szakácsnőt. Azután egyik nap egy biciklis fiú levelet hozott Alexa nénitől, aki így üzent a papámnak, hogy azonnal bújjon el, mert a németek hamarosan keresni fogják, és hogy őt már viszik is. Gyorsan kikísértük a papát a nagy tölgyerdőbe a fedett fácánetetőhöz, sok pokróccal, élelemmel, cigarettával és elemlámpával. A németek tényleg jöttek, és keresték, mire azt mondtuk nekik, hogy Pesten van. Aznap fogták el Baross József főispánt és gróf Mailáth Gézáné Széchényi Annát. A balassagyarmati börtönbe zárták őket mindenféle indok nélkül. Feltehetően az volt a bűnük, hogy angolbarátok voltak. Később hallottuk, hogy Anna bátyja, gróf Széchényi Miklós huszártiszt német katonák segítségével kiszabadította őket, de hogy miként, azt senki nem tudta. Mailáth Anna nem mert visszamenni nógrádgárdonyi otthonába. Egyenesen Pestre ment a gyerekeivel együtt, mindent hátrahagyva.

- Kelecsényt is megszállták a németek?

- Jöttek mint a sáskák, egy csomó sebesült lóval. Az összes istálló tele volt velük. A szívem majd meghasadt. A mi állatainkat kitették a karámokba, sok lovunkat el is vitték. A kastélyba beköltöztek a tisztek, minket kitettek a szobáinkból. A major is tele volt katonákkal. Az állatainkat sorra leölték, a borunkat itták, és szemtelenek voltak. Madách nagymamát előzőleg Budára vittük a nővéréhez, Madách Margithoz, akinek nagy villája volt a pasaréti úton. Mi 1944 októberéig küszködtünk a németekkel. Becsületükre legyen mondva, lebeszéltek minket az ott maradásról, mondván, hogy a gyorsan közeledő oroszok a „burzsujokat” agyonlövik, a nőket megerőszakolják. Utólag kiderült, hogy ez nem csupán német propaganda volt.

- Önök is elhagyták az otthonukat?

- Mailáth Anna csalogatott minket, hogy menjünk az ő pesti, Múzeum utcai lakásába, és hozzunk minél több élelmet. Papának is volt egy jó lakása a városháza közelében, a Dalmadi Győző utcában, de úgy gondoltuk, hogy ilyen zavaros időkben jobb lesz összebújni az ismerősökkel, és segíteni egymást. Teherautóval jöttünk Pestre, a Mailáth-lakásba. Csak az ékszereket hoztuk magunkkal, minden más ott maradt. Az ezüstöket, a sok régi porcelánt, papa vadászfegyvereit elástuk, rajtunk kívül csak Abek tudott róla. A többi értéket nem lehetett megmenteni. Albert, a mi jó franciánk velünk akart jönni, így őt is vittük. Ő lett az inasunk, és ezt a szerepet boldogan vállalta. Rengeteg élelmünk volt. Ez akkor Pesten valóságos vagyont ért. Azután decemberben már közel voltak az oroszok, és a bombázások miatt le kellett mennünk a pincébe. A nagy óvóhelyen rengetegen voltak, így nekünk és a Mailáthoknak a szenespince jutott. Matracokon aludtunk, és petróleumlámpákkal világítottunk. Csak kevés élelmet hoztunk le, mert arra gondoltunk, hogy esténként a szükséges mennyiséget lehozzuk a lakásból. Albert a nagy óvóhelyen tartózkodott, és minden nap meg tudott főzni egy lábas levest. Ez volt a napi kosztunk. Csak egy kanalunk volt, ezért felváltva ültünk a lábashoz. Szüleink aggódtak. Folyton arról beszéltek, mi lesz, ha ránk találnak az oroszok. A karácsonyi ünnepeket is a pincében töltöttük.

- Előfordult, hogy kimentek a szabadba?

- A Nemzeti Múzeum mellett voltunk. A múzeum körül több magyar katona tartózkodott, mert az épület tetején volt egy légelhárító ágyú. A katonákkal időnként beszélgettünk, de egy idő elteltével már nem volt tanácsos kimenni, mert egyre gyakoribbak voltak a lövöldözések. Egy csendes délelőtt gróf Mailáth Géza bácsi, aki az első világháború tűzvonalaiban hősiesen helyt állt, és több kitüntetést is szerzett, megunta a pincében való várakozást, és úgy döntött, hogy fölmegy friss levegőt szívni. Nekem se kellett több, fölmentem vele én is. A Múzeum utca másik oldalán, a múzeum-kert kerítése mögött a magyar katonák lövészárkot csákányoztak a fagyott földbe.
Beszélgetni kezdtünk velük, és ők jókedvűen viccelődtek. Egy fiatalember a Kálvin tér felől, a fal mellett lapulva odajött mellénk a kapualjba, és panaszkodott, hogy mennyire idegtépő a múzeum tetején lévő ágyú hangja. Egyetértettünk vele. Ekkor rettenetes robbanást hallottam, és abban a pillanatban a légnyomás bevágott engem az udvar túlsó falához. Szemem, szám tele lett porral, megsüketültem, a fejem fájt, és azt sem tudtam, hol vagyok. Hosszú idő múlva levánszorogtam a pincébe, ahol Géza bácsit vérben találtam. Kiderült, hogy egy bomba éppen velünk szemben esett le, a múzeum-kert kerítésénél. Géza bácsit egy repesz megsebesítette. Levágta az egyik ujját, és felhasította a hasfalát. Szerencsére közelben volt egy ápoló, aki ellátta a sebeit. Nekem szerencsém volt. Szüleim azt hitték, hogy meghaltam.

- Mi lett a katonákkal?

- Azt csak később tudtam meg, mert ezután jött a komoly bombázás. A szomszédos, Múzeum utca 1. számú házat találat érte. A közeli robbanástól a pincénk falai szinte ránk dőltek, és a talaj földobott bennünket. Azt hittük, hogy meghalunk. Óriási volt a por, kövek estek ki a falból, a petróleumlámpánk összetört. A sötétben azt se tudtuk, mit tegyünk. Azután megtaláltuk a gyertyáinkat. A matracaink végleg petróleumszagúak lettek. A múzeum ágyúja folyamatosan tüzelt, mi meg kaptuk miatta a bombákat. A pincéből már nem lehetett kimenni, ezért Albert sem tudott élelmet hozni. A mi házunkat is érték bombatalálatok, és a pince minden robbanásnál ránk akart dőlni. Nyeltük a port, és süketek lettünk. A ház teteje és a fölső emelet szétrepült. Azután egyik este ránk törtek a géppisztolyos oroszok, és az óráinkat követelték. Papám az arany zsebóráját időben el tudta dugni egy szénkupac alá, de az én órámat elvették.

Később, nagy meglepetésünkre beállított a pincénkbe unokatestvérem, gróf Forgách Antal, és báró Bánffy Dániel, a volt földművelésügyi miniszter. Őket a németek elfogták, és halálra ítélték, mert részt vettek Magyarország kiugrási kísérletének előkészítésében, de kiszabadultak a börtönből. Nekik is helyet kellett szorítanunk, így még szűkebben voltunk, mint előtte. Forgách Antal pár nap múlva, este átment a Szentkirályi utcába egy barátjához. Másnap visszatért egy csomó szardíniával. Ez óriási ajándék volt. Bánffy Dániel nyugtalankodott, és pörkölt kávészemeket rágcsált. Népes családja Budán élte át az ostromot, és ő nem tudta, hogy élnek-e, vagy sem.
Albert egyik nap átszaladt a pincénkbe, és négyünket, lányokat sürgetett, hogy bújjunk el, mert az oroszok a nagy pincéből már összeszedték a lányokat, és ide is jönni fognak. Mi a Mailáth lányokkal gyorsan magunkra húztunk minden ruhát, amink csak volt, és átszaladtunk a lebombázott szomszéd ház romjai közé. Az udvaron német és orosz hullákon lépkedtünk át. A kapualjban ott feküdt holtan az a fiatalember, akivel az első robbanás előtt beszélgettünk. A múzeum-kertben csákányozó jókedvű magyar katonák mind ott feküdtek halva, és csonttá fagyva. Életemben először láttam ennyi borzadályt.

- Sikerült elkerülni az oroszokat?

- Nagy szerencsénk volt. Az oroszok kerestek minket a pincében, és a szüleinket agyonlövéssel fenyegették, ha nem adják elő a lányaikat. Nagy nehezen el tudták hitetni velük, hogy más oroszok már elvittek minket. Amikor a nőhajsza csillapodott, kibújtunk a romok közül. A nagy hideg ellenére még egy náthát sem kaptunk. Fölmentünk az első emeleti romos lakásba, de a holmijainkból már semmit sem találtunk. Végül átmentünk a Múzeum körút 35. számú házba, ami a Forgách nagynénémé volt, de akkor ő már Svájcban volt a lányával. Az utcán való közlekedés továbbra is veszélyes volt, mert az oroszok sok embert elvittek, főleg nőket. Saját szememmel láttam a Múzeum körúton, amikor egy békésen bicikliző fiatalembert egy orosz fellökött, mert ő akart biciklizni. Felült a gépre, de leesett róla, mire szabotázsról ordítozva lelőtte a fiút. Nehéz idők voltak. Az emberek éheztek. 1945 elején szomorúan értesültünk arról, hogy Szabó Dezső, a kiváló író, aki fiatalon tanította gimnazista korú papámékat Kelecsényben, az éhezéstől meghalt.

- Azt hiszem, ennyi szörnyűség után már csak javulhatott a helyzetük.

- Mi is ezt hittük, de azután jött a rendelet, hogy minden épkézláb férfinek és nőnek közmunkát kell végeznie reggel nyolctól délután ötig. Ez alól nem lehetett kibújni, mert névsorolvasásokat tartottak, és hát akkoriban nem volt ajánlatos ujjat húzni a hatóságokkal. A rengeteg romot és törmeléket a villamossínekre tolt vagonokba lapátoltuk. Sokan teljesen legyengült állapotban végezték a nehéz fizikai munkát. Az élelemről magunknak kellett gondoskodnunk. Azután arra köteleztek bennünket, hogy a múzeum-kertből és a Károlyi-kertből a katonák és a civilek megfagyott holttestét kocsival a Kerepesi úti temetőbe húzzuk. Ott csak leborítottuk őket a földre, és már jöttünk is vissza a többiért. A múzeum-kert az elesett orosz tisztek temetője lett. Ablakaink pont a múzeummal szemben voltak, így onnan jól láttuk a temetési ceremóniákat. És jól láttuk az első május elsejei kommunista felvonulást is. A sok vörös zászló, meg a kommunista énekek undorítóak voltak.

- Mi lett a birtokokkal?

- A választásokon győztes kisgazdák földreformja még meghagyott nekünk száz holdat, és vele a kastélyt. Ez több volt a semminél. Kelecsénybe vissza kellett jutnunk, ami nem ment könnyen. Egyszer sikerült elkapnom egy zsúfolásig megtelt vonatot. Fölmásztam a vagon tetejére, és így sikerült elvergődnöm Kelecsénybe. Az intézőnk, a cselédeink még mind ott voltak. Az állatainkból - egy szamár kivételével - semmi nem maradt. A házunkból eltűntek a bútorok. Az ott lakó németek leírhatatlan piszkot hagytak maguk után. Az intézőnk szépen kitakaríttatta, kimeszeltette a házat, így az ismét lakhatóvá vált. Visszamentem Pestre. Mama a pincézés óta sokat gyöngélkedett. Mi viszont a sok bombázás, az oroszoktól való félelem után végre megkönnyebbültünk. Pest tele volt fiatalokkal, hozzánk hasonló családokkal. Sokat jártunk egymáshoz. Akkor ismertem meg Szalachy Istvánt. Kirándultunk a Duna-kanyarba, így Sződre is, ahol a nagytanyi és zalachi Szalachy családnak birtoka volt. Ott találkoztam István bátyjával, Szalachy Bélával, a leendő férjemmel. Sződi kúriájukat annyira tönkretették az orosz katonák, hogy lakhatatlanná vált.

- A család visszatért Kelecsénybe?

- Papámmal mentünk vissza, 1945 őszén. Papa azután a megmaradt ékszerekből eladott annyit, amennyiből meg tudta javíttatni az elromlott traktort, és tudott venni két lovat és egy tehenet. A telet azonban megint Pesten kellett töltenünk, mert a mamám egyre gyöngébb lett. Megállapították, hogy TBC-je van. 1946 tavaszán a budai fasori szanatóriumba kellett vigyük. Üres lett nélküle a lakás. Május elsején megint lezajlott a kommunista felvonulás. Tudtuk, hogy az egész csak színjáték. Minden alkalmazottnak muszáj volt fölvonulni. Mama napról-napra rosszabbul lett. Utolsó napján, május 21-én is ott voltunk a szanatóriumban. Ideiglenesen egy rákoskeresztúri kriptában helyeztük el. Csak egy év múlva tudtuk Kelecsénybe vinni, és eltemetni a nagypapám sírja mellett. Az egyre nehezebb idők miatt sajnos nem tudtunk neki sírkövet állítani. Ezután Kelecsényben éltünk. A majorban sok bútorunkat megtaláltuk. Az emberek azt mondták, hogy az oroszok adták nekik. Az értékes antik bútorainkat és fegyvergyűjteményünket a németek vitték el.

- Mi lett a sorsa a francia hadifoglyoknak?

- Közülük többet agyonlőttek az oroszok. Néhányan, mint a mi hűséges Albertünk is, visszatérhettek Franciaországba. Abek inasunk a majorban lakott, és került bennünket. Félt, hogy elviszik az oroszok. Papa felfogadott egy mindenest, aki boldog volt, hogy ilyen szép helyre került. Szobi sváb asszony volt (Klein Károlyné, Mariska), szorgalmas, ügyes, tiszta nő. Jól főzött, és az egyetlen tehenünktől annyi tejterméket állított elő, hogy el tudtunk adni belőle. Sajnos kezdett megromlani a politikai helyzet. Pesti külvárosi kommunisták, úgynevezett falujárók mentek a falvakba, és uszították a falusiakat, de főként a gazdasági cselédeket a földesurak ellen. Abban az időben nem lehetett tűzhelyeket kapni. Ezek a „falujárók” teherautókon hoztak tűzhelyeket a majorba, és szétosztották a családok között. Ezután az emberek egy része mindjobban behódolt a kommunistáknak. Nagyon megváltoztak velünk szemben. A következő nyáron a papám, aki időnként feljárt Pestre, egyik nap azt kérdezte tőlünk, mit szólnánk ahhoz, ha megnősülne. Mi már tudtuk, kire céloz: gróf Vay László özvegyére, az ötgyerekes gróf Andrássy Margitra. Férjét az oroszok ölték meg 1945. április 2-án, amikor velük szemben a lányait védelmezte.

- Mikor volt az esküvő?

- 1948. április 5-én, tehát előbb, mint a mienk. Mi október 14-én keltünk egybe a budai Szikla-kápolnában. Margit néni a két kisebbik lányával Kelecsényre költözött, mi pedig a férjemmel Sződre mentünk a Szalachy-kúriába. Az épületet azután államosították, és azt egy elektromos vállalat kapta meg. Ennek a vezetőjét Tóth Gézának hívták. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy kifúrjon bennünket a kúriából. Végül az épület hátsó végébe, két kis szobába lakoltattak minket. 1949-ben a háború után meghagyott 50 holdunkat is elvették, ezért Béla beállt kőművesnek, hogy meg tudjunk élni. A Rákosi-terror idején sokfelé tartottak házkutatásokat. Előbb Pali sógoromat börtönözték be, mert a fiókjában megtalálták Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás arcképét, majd István sógoromat, mert ki akart szökni nyugatra. Nálunk is tartottak házkutatást. Egyik öreg ládámban, amit Kelecsényből hoztam Sződre, találtak egy üres töltényhüvelyt. Ez annak a golyónak a hüvelye volt, ami még a Múzeum utcai lakásban a fejem mellett csapódott a falba. Eltettem emlékbe, de elfeledkeztem róla. Emiatt följelentettek. Bíróságról bíróságra jártam. Végül a legfelső szinten felmentettek.

- A kitelepítések érintették a családot?

-Pestről majd minden rokonunkat, ismerősünket kitelepítették. Sógorném (István felesége), férjem idősnagynénje, valamint a nagybátyja az Alföldre kerültek. Sokat éheztek. A két idős ember ott is halt meg. Papámat az ávósok Kelecsényről a balassagyarmati börtönbe vitték. A bírósági tárgyalásra beidézték az összes volt cselédünket. Mi is ott voltunk.

- Mi volt ellene a vád?

-Hivatalosan az, hogy a földjén nem vágta le idejében a száraz kukoricaszárat. Mindenki a papám mellett vallott, ellene pedig senki sem. Így fölmentették. Nagyon örültünk, és vártuk, hogy hazajöjjön. Sem azon a napon, sem a későbbiekben nem érkezett meg. Kétségbeesve utaztunk el. Mostoha mamám, Margit néni országszerte kereste. Bejárta a börtönöket, de nem találta. Azt hittük, megölték. Azután hat héttel később a kistarcsai internálótáborból jött tőle egy levelezőlap. Örültünk, hogy él. A rabokat (egy nagy teremben) havonta egyszer lehetett látogatni, tíz percig. Előfordult, hogy papát megbüntették, és eltiltották a látogatóitól. Ez különösen próbára tett bennünket télen, amikor hiába álltunk sorba órákig a hidegben.

- Ez idő tájt volt-e valami öröm az életükben?

- Volt, hiszen 1949 szeptemberében megszületett első gyermekünk, Johanna. A sződi tanácsháza műveletlen hivatalnokai ezt a nevet nem ismerték, ezért a Janka nevet jegyezték be. Hivatalosan ez maradt a neve. Az életünk továbbra se volt könnyű. Pelenkamosáshoz egy távoli gémeskútból hoztam a vizet. Mivel a férjem korán ment munkába, és későn jött haza, ezért sokszor én vágtam fát a fűtéshez, a főzéshez. Teltek az évek, azután 1953 januárjában megszületett a nagyon várt fiú, Hubertusz. Papám Kistarcsán nagyon örült a hírnek. Nemsokára Rákosi és Gerő átadták a hatalmat Nagy Imrének, aki föloszlatta az internálótáborokat.

- Mi történt az édesapjával?

- Kiszabadulása után nagy nehezen elvergődött hozzánk Sződre. Pestre nem mehetett, mert a deportáltaknak meg volt tiltva, hogy ott lakjanak. Késő este érkezett meg a sződligeti vasútállomásra, ahol leült egy padra. Öt kilométert kellett volna gyalogolnia hozzánk, de ahhoz nem volt ereje. Szerencsére egy autó behozta a tanácsházáig.

- Kelecsénybe már nem mehetett?

- Nem. Margit mama már négy éve egy bakonyi szénbányában dolgozott. Szegény papám akkor, a kúria főbejáratánál, a sötétben majdnem beleesett a bennünket sokat zaklató Tóth Géza által ásatott, nyitott pöcegödörbe. Azután megtalált minket a ház túlsó végében. Nem ismertük meg. Lefogyott, borotválatlan volt, és hosszú bajusza nőtt. Csupán a hangja volt a régi. Súlyos beteg volt. Csak egy lágy tojást tudott megenni. Lefektettük. Másnap mentővel Budára, a János kórházba vittük. Vizes mellhártyagyulladása és TBC-je volt. Értesítettük Margit mamát. Papa hónapokig feküdt a kórházba. Amikor jobban lett, Solymárra költöztek, ahol sikerült szerezniük egy szobát. Margit mama újságkihordóként dolgozott. Reggelente 20-25 kiló újsággal járta a budai villákat.

- Édesapja elmesélte, hogy mi történt vele?

- Elmondta, hogy a balassagyarmati börtönben összeverték. Az eldugott vadászfegyvereiről faggatták, de ő semmit nem vallott be, mivel ezért halálbüntetés járt. A hajánál fogva kilógatták az ablakon, és ezt kiabálták: „Majd ledobunk büdös báró, és azt fogjuk mondani, hogy öngyilkos lettél!” Kistarcsa tele volt internáltakkal, közöttük sok pap is volt. Emeletes ágyakon feküdtek, ahol hemzsegtek a poloskák. Enni alig kaptak, és rettenetesen bántak velük. Ezekről a dolgokról a gyerekeink előtt nem mertünk magyarul beszélni, csak németül, mert azt nem értették. A gyerekeket ugyanis az óvodákban és az iskolákban kikérdezték arról, hogy a szülők otthon miről beszélgetnek. Egyre nagyobb lett a nyomor, fogyott az élelem, az egyetlen sződi boltnál állandósult a sorbaállás, a tülekedés.

1956 őszén végre kitört a szép forradalom. Mi ezt Sződön nagy lelkesedéssel éltük át. Egyik nap sürgönyt kaptunk Belgiumból, Forgách Hanna unokanővéremtől, aki oda ment férjhez. Kérte, hogy a gyerekeinket küldjük ki hozzá egy vöröskeresztes autóval. Szép ajánlat volt, de mi nem akartunk megválni a gyerekeinktől. Telt az idő, a karácsonyt is Sződön ünnepeltük. Hallottuk a rádióban, hogy Ausztria felé lezárták a határt, és csak Jugoszlávia felé van még valami kiskapu. Akkor jutott eszünkbe, hogy Sződligeten lakik két volt apáca, akik együtt dolgoztak Bélával a kőműveseknél. Ők egy föloszlatott bácskai rend tagjai voltak, és rokonaik is éltek arrafelé. Úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk az országot, ha segítenek nekünk. Veronka nővér, a bátrabbik, vállalta, hogy lekísér minket a tompai rokonaihoz. Kitervelte, mit kell mondanunk a vonaton, ha kérdeznek az úti cél felől. Papámat értesítettük, és ő el is jött Sződre búcsúzkodni. A sződi plébánostól is elköszöntünk. Azt mondta, hogy az aznapi miséjét -Szent Antalhoz fohászkodva - értünk fogja mondani, mert Szent Antal a menekültek védőszentje.

- Szerencsésen átjutottak a határon?

- Sokat gondoltam a sződi papunk imáira, mert a határ előtt mindenkit leszállítottak a vonatról. Egyedül mi mehettünk Tompáig, a határállomásig. Ott nagy nehezen sikerült szállást kapnunk Veronka nővér rokonainál. Lakott náluk egy fiatal agronómus, aki azután elég sok pénzért vállalta, hogy késő este megmutatja a határon átvezető utat. Felébresztettük a gyerekeinket, és elindultunk. A temető után az agronómus még jött egy darabig, azután megmutatta az irányt, és visszafordult. Tíz-tizenkét kilométert gyalogoltunk a hóban, szántón, mezőn, akácerdőn keresztül, amíg eljutottunk az őrtornyokig. Egy „sztálingyertyától” Johanna annyira megrémült, hogy vigasztalhatatlanul sírt. Azután egy alak jött felénk. Szerb határőr volt. Megsimogatta Johanna fejét, majd elkísért minket egy fészerbe, ahol a szalmán végre lefekhettünk. Nagy kő esett le a szívünkről. Persze még sok megpróbáltatás várt ránk, amíg végre eljutottunk Belgiumba.

- Belgium beváltotta a hozzá fűzött reményeiket?

- Sok csalódásban volt részünk. Hanna, amennyire csak tudott, igyekezett a segítségünkre lenni, de a jómódú belga férje mellett nagyon kevés lehetősége volt erre. Mindent elölről kellett kezdenünk. 1957 júniusában megszületett a második lányunk is. Nehéz paraszti munkákat vállaltunk a megélhetésért. Később egy orvos felfogadta Bélát vadőrnek. Három évvel később egy báróhoz szegődött el, hasonló munkára. Itt azután tizennyolc évig dolgozott.

- Édesapját mikor látta újra?

- Még nem volt meg a belga állampolgárságunk (ezt csak nyolc évi belgiumi tartózkodás után kaptuk meg), amikor a papám kijöhetett hozzánk látogatóba. Nagyon örültünk neki, és minden rosszat elhallgattunk előle. Nem akartuk terhelni a bajainkkal, hiszen ő már éppen eleget szenvedett. Az állampolgárság megszerzése után minden nyáron hazalátogattunk. Papámat 1970 januárjában veszítettük el.

- Mi történt a Madách nagymamával, akit annak idején Pasarétre vittek?

- Nógrádludányba került szegény, az öregotthonba, ahol azután még évekig élt. Én még Belgiumból is leveleztem vele, de már nem látott, így a leveleimre egy ápolónő válaszolt.

- Önöknek a háború végéig virágzó birtokaik voltak. A rendszerváltozást követően kaptak-e megfelelő kárpótlást?

- Sajnos nem. A nővéremmel ketten egy millió forintos kárpótlást kaptunk, amit azután megfellebbeztünk. Végül valamivel többet adtak. Ami a Kelecsényi kastélyt illeti, egy ügyvéd azt állította, hogy vissza tudja szerezni, azért megbíztuk őt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket. Két évig hitegetett bennünket. De semmit nem tudott felmutatni. Panaszt tettünk ellene, és az ügyvédi kamara el is marasztalta, ez azonban nem vitte előre az ügyet.

Figyeltem a Magyarnándor községhez tartozó árverések napját. Amikor megtudtam az időpontot, örömmel utaztam Balassagyarmatra, majd az árverésre. Az árverés számomra nagy keserűséget hozott. Hiába jeleztük hogy mi vagyunk a volt tulajdonosok mégis a kastély új tulajdonosát helyezték előnybe. A kastélyt- még a kárpótlási árverések előtt - az akkori árakhoz képest nagyon magas áron árulták, és ettől nem tágítottak számunkra. Végül a tudtunk nélkül, jóval alacsonyabb áron eladták egy idegen vevőnek, akinek a mi kastélyunkhoz semmiféle családi kötődése nem volt. Számomra érthetetlenül a bíróságok nem ismerték el a törvény által biztosított elővásárlási jogunkat. Ezután kértük, hogy azt a területet, ahol a családi sírjaink fekszenek, adják ki árverésre. Ez meg is történt. Nagy megdöbbenésünkre az árverés elnöke a kastély vevőjének adta a vásárláshoz szükséges elsőbbségi jogot. Ezt a döntést a kárpótlási hivatal és a bíróságok előtt megtámadtuk. A bíróság első, majd másodfokon igazat adott nekünk és az árverést megsemmisítette.

- Ezek szerint visszakapták a sírjaikat?

- Nem. Mi távol voltunk, és az új tulajdonos végül mégis megszerezte a területet. Írásban adta tudtunkra, hogy amennyiben megtámadjuk az ő elővásárlási jogát, úgy nem fog a sírjainkhoz engedni bennünket. Persze ebbe nem mehettünk bele, ezért megtettük a szükséges jogi lépéseket. Azóta többször voltam Magyarországon, de Kelecsényben nem, mert nem tudom elviselni, hogy nem látogathatom szabadon és feltételek nélkül a sírjainkat. A kárpótlással kapcsolatos árverések a legrosszabb emlékeim közé tartoznak.

- Jó lenne, ha ez a beszélgetés nem zárulna csupa szomorúsággal, ezért megkérdezem: mi az, amire a legszívesebben emlékezik az életéből?

- A gyerekkoromra. Az nagyon szép volt.